Krisztussal, az előttünk járt szentekkel és vértanúkkal is “közös a serleg”, a szenvedés kelyhe

„ Mikor értheti meg valaki, milyen az emberi fájdalom? Ha ő is szenved. Amikor hasonló dolgokon megy keresztül. Akkor tanulja meg, akkor fogja föl a másik ember fájdalmát. Egyébként kemény az ember, senkit sem sajnál meg egykönnyen, kivéve, ha jóságos természetű. A veleszületett tulajdonságok azonban nem érdemelnek sem jutalmat, sem büntetést, és a bukások csak a szabad elhatározásától függenek.

Hogyan fogjuk tehát elsajátítani minden tudásnak eme tudományát, ha a kísértés meg nem rostál bennünket? Hiszen ha a kegyelem eltávozik, nemhogy te vagy én, de még a szent apostolok sem lennének apostolok! Milyen módon tartaná meg a vizet az agyagedény, ha nem égetnék ki a tűzben? Isten éppen ilyenekké akar tenni bennünket, miként a birkózókat az arénában, vagy mint a labdát, amivel játszanak.

Isten felemel a mennyekbe. Megmutatja neked, amit a szenvedélyes ember szeme nem látott, a földi világ gondjaival törődő teremtmény füle nem hallott (vö. 1. Kor 2,9). Ezután anélkül, hogy bármilyen hibát követtél volna el, lapoz egyet, és a pokol mélyére vet. És örvendezik, amikor atlétaként lát küzdeni a démonok minden serege ellen. Ne rám hallgass, hanem Pál apostolra! Hiszen ő elragadtatott a harmadik mennybe, kimondhatatlan beszédeket hallott, és mégis így kiálltott: „tövis adatott a testembe!” (2 Kor 12,7)

Ez az, amit az erejében hatalmas (Zsolt 23,8) tesz egészen addig, amíg az ember meg nem erősödik: egyszer felemel, hogy szemlélje Istent, másszor a mélybe vet, hogy gyötrődjön, és megtanulja együtt kezelni mindkét dolgot anélkül, hogy hatással lenne rá az állapotok változása. „Mindkettő – szól hozzád – énértem van.”

Tehát nem akarsz szenvedni? Akkor ne is várd, hogy feljutsz! Aki nem viseli el a gyötrelmeket, az kegyelmet se kérjen. Azért vette el Isten tőled a kegyelmet, hogy bölccsé válj. Meglátod, a kegyelem újra eljön, nem hagy el! Ez Isten törvénye. Később ismét eltávozik, majd újra visszatér. Te csak szüntelenül esedezz érte, amíg tökéletessé nem tesz!

Közismert tény, hogy amikor egy olyan testvér tanítja szenvedő felebarátját, aki maga is alá van vetve a szenvedélyeknek, a kegyelem azonnal elhagyja azt, aki tanácsot ad, és ugyanazokba a bűnökbe esik, mint a másik. Ez azért van, mert mielőtt a „gyakorlaton” keresztül nem megy, ezt a feladatot még nem kaphatja meg.

Ez nem azt jelenti, hogy kizárólag ez az oka annak, hogy Isten elhagyott. Ha mindezek nem így zajlottak volna le, a kegyelem akkor is mindenképpen eltávozott volna egy időre. Nem emlékszel, mit mondtam neked kezdetben? „Amit most mondasz nekem, négy esztendő múltán szeretném majd hallani.” Olvasd át az első levelemet, és meglátod.

Isten áthághatatlan törvénye, hogy megjelenése után három-négy, ritkábban öt évvel a kegyelem eltávozik, hogy az ember megedződjék, s ha akar bölccsé váljék. Ne bánkódj tehát, közös a serleg!”

Részlet Hészükhaszta József: Az Isten megismeréséről című könyvéből, 22. levél, 105-106.oldal.

“Isten nem várja tőlünk a test vértanúságát, csupán a szív és az akarat vértanúságát.”

Vianney Szent János