A pillanat, amiben nincs isteni vigasztalás és nincs benső szárnyalás lelki örömmel.

„Lélek, ami meghatódik az anyagi világ szépségétől, azt mutatja, hogy a hiábavaló világ él benne, azért vonzódik a teremtéshez és nem a Teremtőhöz, az anyaghoz és nem az Istenhez. Nincs jelentősége, hogyha ez az anyag tiszta és nincs benne a bűn sara. A szív, amikor vonzódik a világi szépségekhez, melyek nem bűnösek, de attól hiábavalók, világi örömet érez abban a pillanatban, amiben nincs isteni vigasztalás, benső szárnyalás lelki örömmel. Mikor azonban szereti a lelki szépséget, megtelik és megszépül a lelke.

Ha ismerné az ember (és különösen a szerzetes), saját benső rútságát, nem hajhászna külső szépségeket. Belül ilyenkor a lelken annyi folt van, annyi piszok, mi pedig a ruhánkat nézzük? Kimossuk ruháinkat, ki is vasaljuk őket, és tiszták vagyunk, belül pedig… ne is kérdezd! Ezért ha valaki figyel a lelki tisztátalanságra, ami benne él, nem fog annyira törődni a ruháján lévő folttal, mert az ezerszer tisztább lelkénél. De ha az ember nincs tisztában lelki szemetével, hát akkor akkorátusan tisztogatja ruhájáról a legkisebb foltot is! Amire szükség van, az az, hogy minden figyelmét a lelki tisztaságra fordítsa, a belső szépségre, és ne a külsőre. Az elsőbbség legyen a lélek szépségéé, és ne a hiábavaló szépségeké, mert az Úr ezt mondta nekünk: „Az egész világ nem ér annyit, mint egy lélek” (Máté 16,26).”

Részlet Athoszi Jerondasz Paisziosz, Igék 1. kötet, Fájdalommal és szeretettel a mai emberért, 44.oldal